Kinda István, Pozsony Ferenc (szerk.): Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban

A Kárpát-medencében élő magyar értelmiségi réteg már a 18. század végétől kezdődően megkülönböztetett figyelemmel érdeklődik a Moldvában élő római katolikus vallású, archaikus magyar nyelvjárásokat beszélő közösségek életmódja és kultúrája iránt. A csángóság archaikus műveltségét szervesen beépítette a magyar nemzeti kultúra szerkezetébe, s a peremhelyzetben élők jellegzetes sorsát, nyelvi, oktatási és egyházi kérdéseit folyamatosan szimbolikus mezőnyben értelemezi. Mivel a csángók a magyar polgári nemzetállam megteremtésének korában az ország határain kívül, ortodox románság gyűrűjében éltek, kimaradtak azokból az eseményekből, melyek rendre meghatározták a magyar nemzetépítés folyamatát. A román értelmiségi és politikai elit csak a 19. század közepétől, tehát a modern polgári nemzetépítés kibontakozásával egy időben kezdte célcsoportjának tekinteni a sajátos nyelvi, felekezeti, kulturális, etnikai és regionális identitással rendelkező moldvai csángó közösségeket. Mivel a moldvai csángó falvak lakossága a magyar és a román nemzetépítés ütközőzónájában élt, mindig fokozott figyelemmel próbálták modellálni nyelvhasználatukat, oktatásukat és azonosságtudatukat. Elsősorban ennek az attitűdnek köszönhető, hogy az elmúlt százötven év alatt közel ötezer kötet, tanulmány, dolgozat és újságcikk jelent meg összesen a magyar nyelvterület peremterületén élő csángó-magyarok archaikus kultúrájával és sorsával kapcsolatban. Ugyanakkor a magyarországi és a romániai archívumok még nagyon jelentős mennyiségű, közöletlen folklóralkotást, kéziratot, dokumentumértékű mozgófilmet, fényképet és hangzóanyagot tárolnak. Napjainkban, amikor a klasszikus népköltészeti gyűjtések kora a gyorsan kibontakozó modernizáció hatására fokozatosan lejár, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a moldvai csángók által lakott térség az egyik legkutatottabb magyar néprajzi tájegységünk